Davidski

A Paradicsomot egy személyben találhatjuk meg – Jézus Krisztus személyében

Istenről gyerekkorom óta hallottam a szüleimtől, nagymamámtól, vagy azoktól az emberektől, akikkel a templomban találkoztunk. Így sosem zártam ki annak a lehetőségét, hogy Ő létezik, de inkább úgy gondoltam rá, mint egy jóakaró, de egyben távoli és az életemre hatással nem lévő valakire. Ugyanakkor bíztam abban, hogy ha elég jól viselkedek, akkor egy napon, a halálom után jó helyre kerülök. Azonban a szívem mélyén éreztem, hogy igazából semmit nem tudok felmutatni, amiért Isten elfogadna.

A lelki útkeresésemben nagy jelentőséggel bírt az az élmény, amikor 16 évesem olyan korombeli keresztényekkel találkoztam, akik komolyan vették a hitüket, a Bibliát pedig nem csak mint egy erkölcsi kódexet forgatták, hanem azon keresztül napi kapcsolatban voltak Istennel. Ez volt, ami egyszerűen nem hagyott nyugodni. Hogy lehet az, hogy a 21. században még vannak olyan fiatalok, akik Istenre bízzák az életüket, és ezt pedig nem kényszerből, hanem meggyőződésből? Vagy csak megjátsszák magukat? Ezekre a kérdésekre kaptam választ az elmúlt 5 évben. Ennek első lépcsőjeként eldöntöttem, hogy ha Isten tényleg egy személyes gondviselő, akkor szeretném minél jobban megismerni.

Nekem mindig is fontos volt, hogy ha valamibe időt, energiát fektetek, akkor az valamilyen formában megtérüljön. Így álltam a hittel is. Ebben a kérdésben az motivált a leginkább, hogy volt a lelkemben egy üresség, egy keresés az élet nagy kérdései után. Azonban hajlamos voltam várni arra, hogy Isten kezdeményezzen, miközben Ő már megtette az első lépést, amikor emberi formát öltött Jézus személyében, és közösségbe hív magával, így már csak az ember válasza szükséges. Ha megtesszük a részünkről az első lépést, akkor az nem marad válasz nélkül. Így történt ez az én esetemben is.

Miután kértem Istent, hogy mutassa meg magát, és lépjen be az életembe, valósággal meg tudtam tapasztalni őt. Találkoztam vele; persze nem fizikailag, hanem lelkileg. Ettől a ponttól már nem úgy néztem a Bibliára mint egy régi históriára, mert azon keresztül Isten személyesen megszólította a szívemet olyan módon, ahogy az semmihez sem fogható. Isten rámutatott olyan dolgokra az életemben, amik nem tőle voltak, és amiken változtatnom kell. Ekkor azonban már nem kárhoztatva éreztem magamat, hanem szabadnak arra, hogy az esések után felálljak. Ez egy életem végéig tartó folyamat, amiben egyre jobban megismerhetem azt, aki a legjobban szeret.

A lelki utam ezen szakaszára biztos vagyok, hogy Isten elfogad, és nem azért amit teszek, hanem azért amit Ő tett értem: feláldozta magát, és így örök életem lehet. Ez a legnagyobb ajándék az életben, amit valaha kaphatok, és egyben a legnagyobb öröm, hogy én ezt már elfogadtam.

• Mi a célom az életben? Sokkal több értelme van az életnek, ha tudod, mi a célod.

Ha kérdésed/véleményed van azzal kapcsolatban, amit leírtam, írj nyugodtan: