KERESÉS
Válaszok az élet nagy kérdéseire
KERESÉS
Szerző: Josh McDowell
Vágytam a boldogságra. A világ egyik legboldogabb embere akartam lenni. Tudni akartam az élet értelmét. A következő kérdésekre kerestem a választ:
Mindennél jobban szerettem volna szabad lenni. Szerettem volna a világ egyik legszabadabb embere lenni. A szabadság számomra nem azt jelentette, hogy azt csinálok, amit akarok: ezt bárki megteheti. A szabadság számomra azt jelentette, hogy van erőm azt tenni, amiről tudom, hogy meg kell tennem. A legtöbb ember tudja mit kéne tennie, de nincs meg az ereje hozzá. Ezért kezdtem el válaszokat keresni.
Úgy láttam, szinte mindenki követ valamilyen vallást. Szóval elmentem templomba, mert ez tűnt kézenfekvőnek. Valószínűleg egy rossz közösségbe mentem, mert csak rosszabbul éreztem magam tőle. Reggel, délben és este is mentem, de nem segített. Nagyon gyakorlatias ember vagyok, így ha valami nem megy, egyszerűen megválok tőle. Ezért feladtam a vallásosságot.
Az jutott eszembe, hogy talán a tekintélyben kellene keresni a választ. Azt gondoltam, hogy ha vezető leszek, teljesen alávetem magam valamilyen ügynek, és híres leszek miatta, talán megelégszem. Az egyetemen, ahova jártam, a diákvezetők döntöttek pénzügyekben, és beletettek mindenit. Elsőévesen osztályelnöknek jelentkeztem, és megválasztottak. Jó volt, hogy mindenki ismert, és döntéseket is hozhattam. Az egyetem pénzén olyan hangfalakat vettem, amilyet csak akartam. Jó volt, de véget ért. Ahogy minden más is, amit próbáltam. Hétfőnként, amikor reggel felébredtem (általában fejfájással az előző este miatt), a következő járt az eszemben: "Na, újra itt van öt nap." Túléltem hétfőtől péntekig. A boldogságom három estére szűkült: péntek, szombat és vasárnap. Ezután az ördögi kör újrakezdődött.
Azt hiszem, hogy körülöttem az egyetemeken és főiskolákon pár ember őszintébben kereste az élet értelmét, az igazságait és céljait, mint én.
Időközben felfedeztem egy kisebb csoportot. Nyolc diákból és két egyetemi dolgozóból állt. Valami más volt az ő életükben. Úgy látszott, ők tudják, miért hisznek abban, amiben. Az is látszott rajtuk, hogy tudják, merre tartanak.
Figyeltem ezeket az embereket: nem csak beszéltek a szeretetről, hanem ki is mutatták. A körülményeket felhasználva vágtattak át az egyetemi életen. Míg mindenki más a maga alatt volt, ők tartalmas és nyugalmas életet éltek, amit nem befolyásoltak a körülmények. Úgy tűnt, egy folyamatos belső örömből táplálkoznak. Feltűnően boldogok voltak. Volt bennük valami, ami belőlem hiányzott.
Olyan voltam, mint egy átlagos diák. Vágytam arra, ami másoknak megvolt, nekem pedig nem. Úgy döntöttem, összebarátkozom ezekkel a lenyűgöző emberekkel. Két héttel a döntésem után egy asztalnál találtam magam velük: hat diákkal és két dolgozóval. A beszélgetés Istenre terelődött.
Tulajdonképpen nagyon zavartak engem. Ránéztem az egyik diákra közülük, egy meglehetősen csinos lányra (korábban azt gondoltam, a keresztények mind csúnyák), hátradőltem a székemben, (nem akartam, hogy azt higgyék, érdekel) és megkérdeztem: "Mondd, mi változtatta meg az életed? Miért ennyire más az életetek a többi diákéhoz képest?"
Ennek a fiatal nőnek nagyon erős meggyőződése lehetett. A szemembe nézett, és olyan választ adott, amire sohasem gondoltam volna, hogy megoldásként hallom az egyetemen: "Jézus Krisztus".
Ezt mondtam: "Ó, az Isten szerelmére, ne gyere ezzel a szeméttel. Elegem van a vallásból. Elegem van a templomokból. Elegem van a Bibliából. Ne gyere ezzel a szemét vállasszal."
Visszavágott: "Nem vallást mondtam. Azt mondtam, Jézus Krisztus." Rámutatott valamire, amit ezelőtt nem tudtam: a kereszténység nem egy vallás. A vallás az, amikor az emberek megpróbálják elérni Istent a jó cselekedeteikkel. A kereszténység viszont az, amikor Isten jön le az emberekhez Jézus Krisztuson keresztül, és felajánlja, hogy kapcsolatba kerüljünk vele.
Valószínűleg az egyetemeken van a legtöbb olyan ember, akinek téves elképzelése van a kereszténységről. Nemrég találkoztam egy tanársegéddel, aki egy végzős osztálynak a következőt mondta: "Bárki, aki bemegy egy templomba, keresztény lesz". Válaszul megkérdeztem: "Ha egy garázsba megyek be, kocsi leszek?" Azt mondták nekem, hogy az a keresztény, aki őszintén hisz Krisztusban.
Ahogy a kereszténységen gondolkodtam, az új barátaim azt javasolták, hogy nézzem meg Jézus életét. Rájöttem, hogy Buddha, Mohamed és Konfucius sohasem mondták magukat Istennek. Jézus azonban igen. Arra kértek a barátaim, hogy vizsgáljam meg a Jézus isteni mivoltára hozott bizonyítékokat. Meg voltak győződve arról, hogy Jézus Isten, mégpedig emberi formában. Meghalt a kereszten az emberiség bűneiért, eltemették, feltámadt három nap múlva, és meg tudja változtatni az emberek életét ma is.
Ez az egész olyan volt, mint valami komédia. Sőt, azt hittem, minden keresztény ostoba. Találkoztam is néhánnyal. Reménykedtem, hogy egy keresztény egyszer felszólal a tanteremben, és én a tanár előtt jól szétszedhetem, megalázhatom. Olyasmikre gondoltam, hogy ha egy kereszténynek akár egyetlen agysejtje is akad, az a magányosságba fog belehalni. Nem volt jobb ötletem.
De ezek az emberek újra és újra megleptek a kihívásaikkal. Végül elfogadtam egyet, kizárólag büszkeségből. Biztos voltam benne, hogy majd megcáfolom őket, hiszen úgysem találni egyetlen bizonyítékot sem. Úgysincs olyan bizonyíték, amit ellenőrizni lehetne, vagy egyáltalán megvizsgálni.
Hosszú hónapokon keresztül tanulmányoztam. Arra jutottam, hogy Jézusnak annak kell lennie, akinek mondta magát. Ez óriási probléma volt. Az elmémmel elfogadtam, hogy igaz, de az akaratom más irányba húzott.
Felfedeztem, hogy a kereszténnyé válás porrá zúzza az önérzetet. Jézus Krisztus egy egyértelmű kihívást adott az akaratomnak, hogy bízzak benne. Hagy idézzem őt: "Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz".1 Nem érdekelt, ha Jézus vízen járt, vagy borrá változtatta azt. Egyetlen ünneprontót sem akartam magam körül tudni. Attól tartottam, ezennel véget fognak érni a „boldog idők”. Az elmém azt sugallta, a kereszténység igaz. Az akaratom viszont a másik irányba rohant.
Amikor ezeknek a lelkes keresztényeknek a társaságában voltam, valahogy mindig felütötte a fejét valamilyen konfliktus. Ha voltál már együtt boldog emberekkel úgy, hogy te éppen mélyponton vagy, akkor tudod, hogy ez mennyire idegesítő tud lenni. Ők annyira boldogok voltak, míg én annyira nyomorultul éreztem magam... Egy alkalommal szó szerint kifutottam a teremből. Olyan is előfordult, hogy lefeküdtem este tízkor, és hajnali négyig nem tudtam elaludni. Tudtam, hogy meg kell szabadulnom ettől a feszültségtől, mielőtt megőrülök! Végül 1959. december 19-én a szívem és az elmém közös nevezőre jutott. Másodévesen keresztény lettem.
Aznap este négy dolgot említettem Jézusnak imádság közben, amelyek azóta megváltoztatták az életemet. Először ezt mondtam: "Uram Jézus, köszönöm, hogy meghaltál a kereszten értem." Másodszorra: "Bevallom azokat a dolgokat az életemben, amik nem tetszenek neked, és arra kérlek, bocsásd meg nekem, és tisztíts meg." Aztán így folytattam: "Jelenleg ahogy csak tudom, megnyitom az életem ajtaját számodra, és elfogadlak mint Megmentőmet és Uramat. Vedd kezedbe az életem! Változtass meg engem belülről kifelé! Tégy olyanná, amilyennek terveztél!" Az utolsó, amiért imádkoztam pedig ez volt: "Köszönöm, hogy hittel elfogadhatom, hogy bejössz az életembe." Ez a hit nem tudatlanságból, hanem Isten igéjéből és történelmi tényekből, bizonyítékokból származott.
Biztos vagyok benne, hogy hallottál már vallásos embereket a csodálatos tapasztalataikról mesélni. Nos, miután imádkoztam, nem történt semmi. Konkrétan semmi. Nem növesztettem szárnyakat. Igazából, miután meghoztam ezt a döntést, rosszabbul éreztem magam. "Jaj ne, mibe kezdtem már megint bele?" - gondoltam. Tényleg úgy éreztem, hogy átestem a ló túlsó oldalára (és biztos vagyok benne, hogy másoknak is eszébe jutott ez).
A következő időszakban (hat hónapban – másfél évben) rájöttem, hogy nem omlott össze az életem. Megváltozott. Egyszer vitába elegyedtem a történelem tanszék vezetőjével a Midwestern-i egyetemen. Arról beszéltem neki, hogy az életem megváltozott. Félbeszakított, és megkérdezte: "McDowell, azt akarja mondani nekünk, hogy Isten tényleg megváltoztatta az ön huszadik századi életét? Mely területeket?" Negyvenöt perc után azt mondta, most már elég. Hadd mondjak el néhány dolgot, amit akkor neki és a hallgatóknak mondtam.
Az egyik terület, amit Isten megváltoztatott az életemben, a nyugtalanságom volt. Mindig le kellett foglalnom magam valamivel. Ahogy átsétáltam az egyetem épületén, a fejemben össze-vissza cikáztak a gondolatok. Leültem, hogy tanuljak, de nem tudtam. Pár hónappal azután, hogy meghoztam a döntést Krisztus mellett, egyfajta mentális nyugalom alakult ki bennem. Ne érts félre, nem a konfliktusok megszűnéséről beszélek. A Jézussal való kapcsolatomban nem a problémák megszűnésével találkoztam, hanem azzal a képességgel, hogy kezeljem őket. Ezt semmiért sem adnám oda.
A másik terület, amiben elkezdődött a változás, a rossz természetem volt. Mindig felkaptam a vizet, ha valaki szúrós szemmel nézett rám. Még látszanak a hegeim abból a sérülésből, amikor majdnem megöltem egy srácot az egyetem első évében. A heves vérmérsékletem annyira a részem volt, hogy tudatosan meg sem próbáltam változtatni rajta. Azt a krízist, ami a megváltoztatásával járt volna, úgy tapasztaltam meg, hogy már nem is találtam sehol! Tizennégy éven keresztül csak egyszer robbant ki belőlem (amit utána hat évig bántam).
Van még egy dolog, amire nem vagyok büszke. De megemlítem, mert nagyon sok embernek lehet szüksége megváltoztatni ezt az életében. Nekem sikerült megtalálni a módját, hogy hogyan változhat meg: a Jézus Krisztussal való kapcsolat által.
Ez pedig az utálat. Nagyon sokszor átéltem az életemben. Nem igazán látszott ez rajtam, inkább belül őrlődtem miatta. Kiborítottak emberek, mindenféle dolgok, problémák.
De egy embert mindennél jobban gyűlöltem a földön: az apámat. Szívből utáltam. Számomra ő volt a város iszákosa. Mindenki tudta, hogy apám részeges. A barátaim viccet csináltak abból, ahogy tántorog városszerte. Nem gondolták, hogy ez zavar engem. Úgy viselkedtem ugyanis, mint mindenki más: kívül csak nevettem az egészen. Belül azonban zokogtam. Volt rá példa, amikor kimentem az istállóba, és láttam az anyámat úgy összeverve, hogy fel sem tudott kelni a trágyából a tehenek mögött. Amikor jöttek hozzánk a barátaim, akkor kivittem apámat az istállóba, kikötöztem, és leparkoltam a siló mögött a kocsijával. Azt mondtuk a barátainknak, hogy el kellett mennie valahová. Nem hiszem, hogy létezik erősebb gyűlölet annál, amit én éreztem az apám iránt.
Miután meghoztam a döntést Krisztus mellett, belépett az életembe. A szeretete olyan erős volt, hogy megfogta a gyűlöletet, és megfordította. Bele tudtam nézni az apám szemébe, és ezt mondani: "Apa, szeretlek." Komolyan is gondoltam. Azok után, amiket tett velünk, ez teljesen összezavarta és megrázta.
Amikor átkerültem egy magánegyetemre, egy komoly autóbalesetem volt. Nyakmerevítővel vittek haza. Sohasem fogom elfelejteni, ahogy apám bejött a szobámba. Megkérdezte: "Fiam, hogy tudsz egy ilyen apát szeretni?" Ezt mondtam: "Apa, hat hónapja még gyűlöltelek." Ezután megosztottam vele azt, amire jutottam Krisztussal kapcsolatban: "Apa, beengedtem Jézus Krisztust az életembe. Nem tudom teljesen elmagyarázni, de ezen kapcsolat eredményeképpen megtaláltam azt a szeretetet, amivel képes vagyok elfogadni nem csak téged, de másokat is olyannak, amilyenek."
Negyvenöt perccel később az életem egyik leghátborzongatóbb pillanata következett. Valaki a saját családomból, valaki, akit nem tudtam palira venni, annyira ismert, azt mondta nekem: "Fiam, ha Isten meg tudja tenni az életemmel azt, amit a tiéddel tett, akkor szeretnék adni neki egy esélyt." Ott helyben az apám imádkozott velem, és döntött Krisztus mellett a bűnei bocsánatáért.
Általában a változás több napon, héten, hónapon vagy akár éven keresztül történik. Az apám élete a szemeim előtt változott meg. Minta valaki lenyúlt volna, és becsavart volna egy villanykörtét. Sohasem láttam olyan gyors változást ezelőtt, és azóta sem. Azóta egyszer nyúlt a whiskyhez. Csak a szájáig emelte, és ennyi volt. Arra a következtetésre jutottam, hogy a Jézus Krisztussal való kapcsolat életeket változtat meg.
Röhöghetsz a kereszténységen. Kigúnyolhatod, és kicsúfolhatod. De működik. Életeket változtat meg. Ha hiszel Krisztusban, akkor figyeld meg a hozzáállásodat és tetteidet, mert Jézus az életek megváltoztatásán dolgozik.
A kereszténység azonban nem olyan, amit lenyomhatsz valakinek torkán. Csak azt tehetem, hogy elmondom, én mit tanultam meg, és mit éltem át. Ezután már a te döntésed, hogy mit kezdesz vele.
Lehetséges, hogy az imádság, amit én mondtam el, segíteni fog: "Uram Jézus, szükségem van rád. Köszönöm, hogy meghaltál a kereszten értem. Bocsáss meg, és tisztíts meg. Ebben a pillanatban hiszem, hogy te vagy a Megváltó és Úr. Tégy olyanná, amilyennek alkottál. Jézus nevében, Ámen."
| ► | Behívtam Jézust az életembe (Fontos információk következnek)… |
| ► | Gondolkodom rajta, hogy behívjam Jézust az életembe, de jobban szeretném érteni, hogy ez mit jelent… |
| ► | Kérdésem van… |
Lábjegyzet: (1) Jelenések 3,20
Josh McDowell egy nemzetközileg elismert előadó, író és utazó képviselője a Timóteus Társaságnak. Több mint 50 könyvet írt, beleértve a klasszikus Több mint Ács és Bizonyítékok a keresztény hit mellett című könyveket.
