KERESÉS
Válaszok az élet nagy kérdéseire
KERESÉS
Névtelen szerző
Akadnak olyan lányok, akik sikeresen megragadnak minden lehetőséget. Mások, mint például én is, botladozunk az életben. Sokszor kibillenünk az egyensúlyból a kapcsolati problémák, a függőségek, vagy az előre nem látható, kaotikus helyzetek miatt.
Én például elkövettem azt a hibát, hogy piszkosul berúgtam az első romantikus éjszakámon. Csak arra emlékszem, hogy a srác rázza a vállamat, és azt mondja, ideje lenne hazamennem.
Aztán ott volt az az éjszaka, amikor a barátnőimmel buta vitába keveredtünk a hamis személyi igazolványokról, a tequila egyötödéről és a hármunk barátságáról. Tina megígérte, hogy ha mi ketten berúgunk, ő majd ápol minket. Húsz perccel később kiürült a poharam, és a film, amit néztünk, kezdett egyre viccesebbnek tűnni. Rövidesen azonban elmosódott a cselekmény, mert egyre sűrűbben jártam a vécére. Mire a stáblista lefutott, én már el sem bírtam hagyni a fürdőszobát. Egyre rosszabbul éreztem magam. Végül a lányok felhívtak valakit, hogy jöjjön értem. Ezután három napig feküdtem, egy húsz literes vödörrel az ágyam mellett.
Az események és a rossz döntések azonban ezzel még nem értek véget. Túl sok fiú tudta a nevemet, és egyre több olyan éjszakám volt, amit reggel nem lehetett elmesélni. Akár felvillanyozva is érezhettem volna magam, hogy ilyen népszerű vagyok és minden nap kijut a szórakozásból, azonban a szívemben egyre növekvő üresség tátongott. A szabadság, az egyéniség és a jelentőség magával ragadó érzését szerettem volna nap mint nap átélni, de a kalandjaim egy idő után már nem nyújtottak mást számomra, mint csalódást. Úgy éreztem, hogy csapdába estem: folyamatosan szükségem volt arra, hogy valaki magával vigyen és szeressen, miközben egyre kétségbeesettebé váltam.
Új életet akartam kezdeni, így Colorado-ba költöztem az éppen aktuális élettársammal, Rich-csel. Az úton végig az esküvőnket tervezgettük. Abban bíztam, hogy ennek a srácnak tényleg fontos vagyok. Némi keresgélés után, Rich mamájához közel találtunk egy kis házat, amit kibérelhettünk. Az elmúlt hat hónapban a hallucinogének csábító élvezetét hajszoltuk. Az egyetlen vitánk az volt, hogy melyik helyiséget kellene kijelölni a marihuána szívására. Én a pincét javasoltam, mert nem szerettem volna szembe kerülni a törvénnyel.
Mindkettőnket felvettek az egyetemre. Richard azt ígérte, hogy ha dolgozom és kifizetem az egyetemi tandíját, akkor ő is kifizeti majd az enyémet, miután megszerezte a diplomáját. Kétségbeesetten függtem tőle, mert megvoltak a kapcsolatai ahhoz, hogy mindennapra meglegyen a drogadagunk. Alig három hónap telt el azóta, hogy megismertem Richard-ot, de már nem bírtam volna létezni az általa kínált „finomságok” nélkül. Az élet olyan oldalát tapasztalhattam meg mellette, amit korábban soha nem tapasztaltam, így teljesen tudatlan voltam a kábítószerek erejével kapcsolatban. Láttam, ahogy a naplementék pillangókba rajzolódnak át. Úgy éreztem, hogy szárnyra kapott a képzeletem. A depresszióm, amitől korábban annyira szenvedtem, teljesen elmúlt.
De ahogy telt az idő, aktív képzelőerőm újrateremttette az ürességet. Egyik este Rich édesanyja házának a tornácán ültem. Az utca sötét volt, csak a lámpák pislákoltak. Egyedül voltam: Richard bent tartózkodott, a szomszédok már aludtak.
A sötét mellékutcákból és a házak tetejéről a sötétség foszlányai áradtak felém, hatalmas karmokkal és durva nevetéssel. A szívemet félelem járta át. A démonszerű árnyak az egész környéket ellepték. Meg sem mertem moccanni, sőt, levegőt sem mertem venni, mert attól féltem, hogy észrevesznek. Épp abban a pillanatban, amikor teljesen elfogyott a levegőm, nyílt az ajtó és Richard kilépett a tornácra.
Én továbbra is az utcát figyeltem, görcsösen pásztázva minden kis zegzugát. Azt reméltem, hogy a szörnyek nem látják meg őt. Az éjszaka sötétje végül elrejtette pikkelyszerű mozdulataikat, így nem láttam őket többé. Richard elterelte a figyelmemet, elkezdtünk csevegni. Összevissza beszéltem az izgatottságtól, hogy milyen vékonyak a lábaim, és milyen jó, hogy nem érnek egymáshoz. Erőtlenül próbáltam vigasztalni magam: azt mondogattam magamnak, hogy jól vagyok, és hogy minden rendben van. Soványnak lenni jó dolog. A srácoknak így tetszem, ráadásul idáig csak egy rossz kábítószeres utazásom volt, ahogy mondani szokták.
De ez az érvelés nem adott választ a marcangoló kérdéseimre: Mi lesz, ha egyszer egy ilyen „utazás” nem ér véget? És mi lesz, ha legközelebb az árnyak nem mennek el? Mi lesz, ha én leszek a következő trófeájuk? És mi van akkor, ha még ennél is rosszabb történik?... Ha elmondom mindezt Richard-nak, ő azonnal el fogja kobozni tőlem a „finomságokat”, és azt mondja majd, hogy nem bírom a kábítószert. Az üresség érzése egyre jobban rám telepedett, mert tudatosult bennem, hogy ha még egy ilyen rossz utazásom lesz, akkor egyedül maradok…
Másnap reggel a szokásosnál korábban ébredtem fel és sokáig a plafont bámulva feküdtem. A gondolkodásom meglepő módon élesnek és zavartalannak tűnt. Végig gondoltam a dolgaimat: nos, csak úgy habzsolom az életet. Minden nap hajnalig bulizok és olyan dolgokat csinálok, amelyekről csak a krimikben olvashatsz. Végül bevallottam magamnak, hogy nem élet ez így. Felébresztettem Richard-ot, és azt mondtam neki, kész, én befejeztem. Elmegyek az egyetemre, és szakítok vele is. Richard magán kívül volt. Soha nem látott még ilyen elszántnak és hajthatatlannak.
Felhívtam a családomat, hogy elmondjam nekik: egyetemre megyek, ezért másnap meglátogatom őket, hogy elköszönjek. Richard anyja teljesen kiborult, úgy gondolta, hogy szörnyű vagyok, amiért elhagytam a fiát. Hiszen ő annyi mindent tett értem… hogy lehetek ennyire hálátlan? Ha tudta volna…
Megérkeztem a Washington Állami Egyetemre. Soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor először megláttam a 823-as számú, hideg beton cellámat, ismertebb nevén a kollégiumi szobát. Az egyetem valóban megváltoztatná az életemet? Egész eddig abban bíztam, hogy igen, de ironikus módon csak egyre rosszabbul éreztem magam, ez a szoba annyira nyomasztó volt. Megint üres lett minden.
A depresszió kezdett eluralkodni rajtam, míg végül az öngyilkosság határára kerültem. Irigykedve néztem, ahogy a kilencedik emeleti ablakomból kihullanak a cigarettacsikkek, azt gondoltam, igen, ők legalább szabadok. A kis fekete táskámban kaparásztam, azt reméltem, hogy van még valahol egy csöppnyi anyag a sötét, bőrszerű bélésben. Csak még egy löketet! Még egy kis boldogságot, mielőtt reggel lesz. Könyörögtem, eszeveszetten kapargattam a táskám alját, de nem volt benne semmi sem.
Ekkor érkezett meg a szobatársam az orientációs hete után, és ez elterelte a figyelmemet a nyomorúságomról. Remekül érezte magát; vidám volt és izgatott, hogy új arcokkal találkozhat. Az ő vidámsága az én bénító szomorúságomat is hamar eloszlatta. Az első tanítási héten az összes buliba elmentünk. Abban reménykedtem, amikor egy-egy sörösdoboz fenekére néztem, hogy az üresség megszűnik, a depresszió elmúlik, ha eleget iszom.
Nem akartam beletörődni, hogy minden buli vége ugyanaz. Az egyik ilyen alkalmat különlegessé szerettem volna tenni: „Hé, Bobbie, van nullásgéped?” - fordultam hirtelen az egyik sráchoz.
Vigyorogtam, miközben a géppel belenyírtak középen a vállig érő hajamba. Hajfürtök bukfenceztek lefelé a vállamon és a mellkasomon. Kuncogást hallottam, felnéztem, és rájöttem, hogy az egész udvar rajtam röhög a veranda sárga lámpáinak fényében.
„Reggelre megbánja," jegyezték meg többen is gúnyosan. „Szeretném látni az arcát holnap reggel,” mormogták mások, a sörösdobozukba mélyedve. Azt hittem, a diáktársaimat le fogja nyűgözni a merészségem és a lelkesedésem, hogy én leszek a király, de csalódnom kellett. Csikorogtak a fogaim az ernyedt, részeg ajkaim mögött, miközben a kezemmel a szorosra húzott, tépőzáras cipőm sörtéit dörzsölgettem. Nem értik? Mindig is le akartam borotválni a fejemet! Korábban több barátomat is megfenyegettem ezzel. Most végre eljött az idő! Én győztem!!! De mi felett is?... Részeg elmém nem tudta eldönteni. Csak azt tudtam, hogy most végre jól érzem magam.
Két hónappal később dacos, öncélú lelkesedésem teljesen kihunyt. Ha bárki is rám nyitotta az ajtót, biztos, hogy az egyik kedvenc ruhadarabomban talált: a fekete pamut, harangfenekű, spandex nadrágomban, melyben a lábaim még vékonyabbnak tűntek. A soványság, melyre egykor olyan büszke voltam, mostanra gyengeséggé vált. A lábaim már a lépcsőn sem bírtak felvinni. Az egykor csinos lábak, amik a focihoz és a kerékpározáshoz is kellően erősek voltak, használhatatlanná váltak. Még a lábfejeim is túl soványak lettek: a kollégiumi szoba vékony szőnyeggel borított betonpadlóján minden kis séta fájdalmat okozott, mert a csontjaim a kemény padlóhoz dörzsölődtek hozzá. Végül már rettegtem attól is, ha a mosdóba kellett kimennem.
A valamikor érzéki melleim összezsugorodtak, a szemeim örömtelenül ültek az arcom két mély gödrében. Rekedt hangon beszéltem, ami nem csoda, hiszen egyetlen hűséges társam a Camel cigaretta maradt. Az ajkam közepe minden szál cigi után fájt egy régi, ajakkarikától szerzett seb miatt. A régebben szintén piercing-es köldököm még mindig rózsaszínű volt, a seb nem gyógyult be és végül elfertőződött. De legalább az orrkarikámmal nem volt baj.
Odamentem az ablakhoz, hogy felüljek a házikészítésű kilátómra, a komódfiókok tetején bizonytalanul kitámasztott, fekete lábú, zöld székre. A kilátóból végigpásztáztam a szemközti kollégiumi épület ablakait, és figyeltem, ahogy a diákok a dolgaik után rohangásznak. Szaladgáltak jobbra-balra, én pedig még arra sem tudtam rávenni magam, hogy a folyosóig kimenjek… Halkan szívtam a cigarettát, miközben az járt a fejemben: Mi lenne, ha követném én is a cigarettacsikkeket, ki az ablakon?
Erre vágytam, ettől vártam megváltást? Hová lett minden erőm? Régebben olyan erős voltam… A vállam leereszkedett, a tekintetem bágyadt volt. Az éjszakáim álomtalanul teltek, az ébresztőórám már nem lármázott reggelente. Nem vettem már fáradságot arra sem, hogy pénzt töltsek fel az étkezési számlámra. A piszkos ruháim szanaszét hevertek körülöttem, nem volt erőm ahhoz, hogy összeszedjem őket. Az egyetlen energiát adó tárgy a szobámban az egyetem által biztosított, penészes pizzát tartalmazó hűtőszekrény volt.
A kilencedik emeleti ablakból pöckölgettem kifele a csikkeket, egyiket a másik után. Szemeim álmodozva követték a földre hulló, vörösen izzó hamut. Végül aztán teljes fásultsággal lemásztam az ülőhelyemről és áttelepedtem az ágyamra. Elővettem a naplómat, és írni kezdtem bele, azzal a reménnyel, hogy kiírom magamból az ürességet.
céltalanul írok
értelmetlen szavakat, kreativitás és érték nélkül
nyugtalan
szorongó
hervadó
kiéhezett
kimerült
meggyötört
összezavarodott
zavart
tájékozatlan
vak
Leraktam a naplót, a párnámra borultam, és azt kívántam, bárcsak vége lenne. Tompa volt az agyam. Már nem voltak új ötleteim. Az üresség egyre csak nőtt. Meddig mehet ez így? Mennyi idő telhet el így, amíg végül követem a csikkeket?
Az egyetlen emberi interakcióm a családomtól, vagy a család barátaitól jött levelekre szűkült le. A kedvenc levelem Rodney M.-től érkezett, egy lelkésztől, aki éppen arra gyűjtött, hogy templomot építhessen. Tiszteltem őt, mert hitt abban, amit csinált. Szemtanúja voltam, ahogy magához vette a sógornője kisbabáját. A sajátjaként nevelte, anélkül, hogy bármi garancia lett volna arra, hogy megtarthatja a legféltettebb kincsét. Amikor meglátogatta a szüleimet, többnyire Isten kedvességéről beszélt. Miközben magyarázott, mindig is vonzott a békés arckifejezése és a magabiztossága.
Nem láttam Rodney-t jóideje. A levelében azt kérdezte, hogy vagyok. Elmesélte, hogyan ismerkedett meg a későbbi feleségével a Washingtoni Állami Egyetemen. Azt írta, hogy nem soká ide utazik, és ha a környéken jár majd, szívesen meglátogatna. Olyan izgalmas volt ez a levél! Valósággal áradozott a Washingtoni Egyetemről és lelkesedett az ott rejlő lehetőségekért.
Válaszlevelemet azzal kezdtem, hogy tudattam vele: a Washingtoni Egyetem már nem a lehetőségek és a jövő nosztalgikus helyszíne…
Rodney arról is írt, hogy milyen nagyszerű az Isten, mire én ennyit válaszoltam szarkasztikusan: „Ó, valóban nagyszerű, aha”. El akartam mondani Rodney-nak, hogy mennyire nyomorult vagyok, és hogy Isten fütyül rám. Nem mentem át egyetlen vizsgán sem, a szobatársam pedig éppen most nyúlta le a pasimat.
Elkezdtem írni neki Jézusról, arról, hogy Jézus, „Istennek ez a nagyszerű Fia” magamra hagyott engem a sötétségben. Igen ám, de amikor elkezdtem volna írni Jézus nevét, nem emlékeztem, hogyan kell leírni azt. J-u-z-é-s? Nem, J-é-u-z-u-s. Nem, ez sem tűnt jónak. Egyre frusztráltabbá váltam. A francba, tudnom kellene, hogy kell leírni egy ennyire egyszerű nevet! Keresztény nevelést kaptam otthon, és úgy nőttem fel, hogy az iskolában énekeket énekeltem ennek a fickónak. Hát nem róla volt szó az énekben, aki szeret engem, mert a Biblia azt mondja? Egyre idegesebb lettem. Ezt tudnom kéne! J-é-z-e-s? Nem…
Végül odavonszoltam magam a szobatársnőmhöz, és megkérdeztem tőle. Gyorsan elhadarta: J-É-Z-U-S. Nagyon megijedtem. Honnan tudhatja ő, hogyan kell leírni a Jézus nevet, én meg nem? Ez nem stimmel!!! A gondolatok parádéja tombolt bennem: Hogyan hibáztathatom Istent minden nyomorúságomért, ha azt sem tudom, hogy kell leírni a nevét? Nem úgy tűnik, mintha ismernénk egymást, vagy ami azt illeti, soha nem is találkoztam Istennel. Befejeztem a tépelődésemet és lezártam a levelet, nem ismerve el a bűntudatomat, amiért Istent hibáztattam a saját butaságomért.
A levél megírása után továbbra is tisztán és logikusan járt az elmém. Azon gondolkodtam, hogy eddig hány olyan embert hibáztattam a nyomorúságomért és boldogtalanságomért, akik valójában nem is voltak felelősek érte. Mi van, ha a saját boldogtalanságomnak én magam vagyok az oka? Ez eddig soha nem jutott az eszembe! Lehet, hogy igazságtalanul hibáztattam másokat, és tévedtem másokkal kapcsolatban? Megint felmerült a gondolat: Vajon arra vártam, hogy kudarcot valljanak, hogy nekem mentségem legyen? Arra vártam, hogy azt mondhassam: „Na látod, én megmondtam!"? Szóval akkor nem hibáztathatok másokat… Nem hibáztathatom Istent sem, mert még azt sem tudom, hogyan kell leírni a nevét. Ki maradt? Én? Csend.
Újratervezés. Kimerítettem az összes erőforrást, amiről tudtam. Otthagytam az egyetemet. Az első félévben megbuktam. Novemberben eltanácsoltak, pedig a félév csak decemberben ért véget. A szemesztert nem lehetett felfüggeszteni.
Visszamentem dolgozni, abba az idősek otthonába, ahol a középiskola alatti gyakorlatomat töltöttem. A beosztásom: okleveles ápoló-szakasszisztens. Az állatgondozók világában ezt a munkakört kakalapátolónak hívnák. De ez a munka jó lehetőséget adott arra, hogy emberek között legyek. A nagymamák és nagypapák nem voltak fenyegetők, éppen olyan szükségük volt a szeretetre és elfogadásra, mint nekem. Jól passzoltunk tehát egymáshoz.
Ha ápolóként dolgozol, nem lenne szabad, hogy kedvenc pácienseid legyenek, mégis mindannyiunknak voltak. Nem tudtam például nem szeretni egy Helen nevű, aprócska nénit. Szegény Alzheimer-kórban szenvedett, ami maga az élő halál. A végére az ember nem tud mozogni, kommunikálni, aztán már nyelni sem.
Alkut kötöttem az Istennel. Na, ez az, amire minden lelkipásztor azt mondaná, hogy nem szabad. Én ennek ellenére mégis alkut kötöttem. Azt mondtam Istennek, hogy ha gyorsan magához veszi Helent és nem kell tovább szenvednie, akkor meg akarom ismerni Jézust, és elkezdem követni Őt. A picuri néni egy hét múlva átkerült az elfekvőbe, ahol a betegek már nem tudnak járni és nem tudnak gondoskodni a saját szükségleteikről. Végállomás.
Két hét telt el így. A vacsoraszünetben szívtam éppen a cigimet, amikor az egyik ápolónő beszólt az ajtón: „Csak szólni akartam, Helen meghalt.”
Mi van? Elnyomtam a cigit és felsétáltam az emeletre. Bekukkantottam a szobájába, rettegve attól, amit ott látni fogok. De fény töltötte be a szobát. Minden olyan békésnek tűnt. Az asszisztens elmesélte, hogy adott Helennek egy falat ételt, majd átsétált egy másik lakóhoz, és mire visszatért, Helen már nem volt többé. Olyan gyorsan elment! Nem kellett évekig szenvednie az osztályon. Pikk-pakk, elment. Se fájdalom, se szenvedés. Eszembe jutott az Istennel kötött alkum.
Lett egy új barátnőm, Heather, aki velem dolgozott az Alzheimer-osztályon. Hozzám hasonlóan ő is az élet miértjeivel küszködött. Kértem, hogy jöjjön el velem egy szerda esti istentiszteletre. Heather boldogan elfogadta a meghívást, megbeszéltük, hogy együtt fogjuk csinálni ezt az "Isten dolgot".
A legközelebbi templom lelkésze egy igazi „Átlagos János” volt, ami szójátéknak sem rossz, de ráadásul tényleg János, azaz Joe volt a neve. Lelkesedett Isten iránt és izgatott volt, hogy új embereknek adhat lehetőséget arra, hogy találkozzanak az Istennel.
Prédikációja nem volt túl bonyolult. Arról szólt, hogy Isten már akkor is szeretett minket, amikor még bűnösök voltunk, és hogy Isten személyes kapcsolatot akar kialakítani velünk. Emlékeztetett rá, hogy nincs semmi, amit Istennek adhatnánk, amivel kiérdemelhetnénk a szeretetét. Ez Isten ajándéka. Mindez nem volt újdonság a számomra, hiszen éppen azért voltam ott, mert üres volt a kezem. De az a mondat mélyen belém ivódott, hogy Isten szeretete tartja fenn az életet. A szívemhez szólt, szinte kikényszerítette, hogy hallgassam. Joe ezután arról beszélt, hogy Isten megbocsátotta minden bűnünket a Fia, Jézus Krisztus halála által. Jézus maga az Isten, aki meghalt a kereszten, hogy a vele való kapcsolatunk helyreállhasson.
Az este egy egyszerű imával zárult. Joe azt mondta: „Nem azt kérem, hogy imádkozz, és bármit is ígérj Istennek. Csak azt akarom, hogy nyisd meg a szívedet Isten előtt, és elég, ha ennyit mondasz neki: „Uram, itt vagyok.” Egyetértettem ezzel. Nem volt mit adnom. Össze volt törve a szívem, kettétört a karrierem, nem voltak már fiúbarátaim, idős emberek között szolgáltam. Sérült árunak éreztem magam, de hajlandó voltam arra, hogy odaálljak Isten elé, hogy Isten láthassa, mit tud kezdeni ezzel a hatalmas rendetlenséggel, amit magam körül teremtettem. Elmondtam végül egy egyszerű imát: „Uram, itt vagyok. Kezdj velem, amit csak akarsz." Újabb alkut akartam kötni, de ekkor olyan melegség és ragyogás áradt be a szívembe, hogy úgy éreztem, mintha fehérjeturmixot ittam volna. Ez a melegség átjárta az egész lényemet, minden gondolatomat. Kinyitottam a szemem, és a terem szinte ragyogott körülöttem.
Mielőtt felnyithattuk volna a szemünket az ima után, Joe arra kért bennünket, hogy emeljük fel a kezünket, ha elmondtuk az imát. Meglestem, hogy Heather felemelte-e a kezét. Meglepődtem, mert mind a ketten ugyanazon a „titkos” módon emeltük fel a kezünket: gyorsan, térden fekvő könyökkel, és felfelé fordított tenyérrel. Annyira örömtelinek éreztem magam ezután (ahogy mondani szokták), hogy szinte kényszert éreztem arra, hogy odamenjek Joe-hoz és kezet szorítsak vele. Meg akartam köszönni neki, hogy átélhettem ezt.
A sors iróniája, hogy ez a szerda éppen április elsejére, azaz a bolondok napjára esett. Az Ószövetségben van egy olyan mondat, miszerint „csak a bolond mondja azt a szívében, hogy nincs Isten”. Rájöttem, mennyire bolond is voltam…
Mivel Isten láthatatlan, így nem maradt más, mint elképzelnem őt. Szükségem volt valamilyen írásra, amihez ragaszkodhatok. A Biblia kellett ahhoz, hogy magabiztos maradjak a Vele való kapcsolatomban. Az igevers, ami azonnal megszólított, az első thesszalonikai levélből származik, ami az Újszövetségben található. „Hű az, aki elhívott titeket [magához] és teljesen megbízható, és ő meg is cselekszi azt [beteljesíti az ígéretét és megőriz benneteket]."
Nos, volt már valami, amire támaszkodhattam. Nem számít, mennyire állnak rosszul a dolgok, Isten kijelentette az Ő igéjében, a Bibliában, hogy Ő hűséges és megbízható. Ezek olyan tulajdonságok, amelyekről régóta csak ábrándoztam, mert nem volt körülöttem senki, aki ilyen lett volna.
Nem kell már nekem megvédenem magam, Isten gondoskodik rólam. A másik ok, amiért ez az igeszakasz olyan biztató, az volt, hogy visszaemlékeztem, mennyire üres is voltam belül. Isten ebben az igeversben megígérte, hogy ő soha nem fog lemondani rólam. Megígérte, hogy befejezi, amit elkezdett. Az alku megköttetett.
Második esélyt kaptam az életben, de ez rengeteg munkával járt. Rendkívül nehéz döntés előtt álltam, hogy visszamenjek-e az egyetemre, de a diploma megszerzésének lehetősége újra inspirált. Amikor otthagytam az iskolát, a bizonyítványomban 1-es osztályzat szerepelt. (Kíváncsi vagyok, adtak-e rajtam kívül bárki másnak is egyes átlagot „dicséretként” csak azért, mert a washingtoni egyetemre járt.) „Kitűnő tanulmányi eredményemnek” köszönhetően a nagyra becsült Diáktanácsadó és Oktatási Központba idéztek be, ahol végül azt mondták, hogy rendben, jöjjek vissza a tavaszi szemeszterben, és hozzak ki magamból valamit.
Nehéz volt visszatérni az iskolába, még akkor is, ha most már tudtam, hogy Isten szeret. Hatalmas nyomást éreztem: már nem iratkozhatok ki. Célja és értelme ez az életemnek, valaki, aki szeret, elvár tőlem valamit, mert nagyon sok mindent tervez velem.
Annyi dologgal kellett hirtelen foglalkoznom, hogy úgy éreztem, nem bírom a terhet. Amikor hazamentem (a második félévben nem mentem vissza a kollégiumba), bezárkóztam a szobámba, és újra rágyújtottam egy füves cigire. Az az érzés kerített hatalmába, hogy az élet mégiscsak nyomasztó: olyan sok éven át gondolkoztam a halálról, hogy most már nehéz az életről gondolkozni.
Úgy éreztem, hogy ismét sötétség borul rám. Nehéz volt. Fullasztó. Nem tudtam elmenekülni, és nem volt erőm ahhoz, hogy bármit is csináljak.
De a zakatoló gondolataim hirtelen elcsendesedtek. Várjunk csak: többé nem kell ilyen dolgokon töprengenem! Hiszen Isten megszabadított a bűntudattól! Ekkor eszembe jutott egy másik történet a Bibliából, ami egy házasságtörő asszonyról szól, akit vádló férfiak hurcoltak ki a házából, hogy halálra kövezzék. A vádaskodó férfiak farizeusok voltak, a vallási hagyományok őrei, és próbára akarták tenni Jézust: látni akarták, hogyan válaszol a kérdéseikre. Azt akarták, hogy Jézus kutyaszorítóba kerüljön: „A törvény azt mondja, hogy aki házasságtörést követ el, azt halálra kell kövezni." Ítélkező szavaik csak úgy mardosták a levegőt, miközben kezük szorosan markolta a poros köveket. Az asszony nyöszörgött kínjában a homokos földön. Jézus nyugodtan lehajolt a homokba, és valamit rajzolgatni kezdett. Miután befejezte, így válaszolt: „Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek.” A nő továbbra is ott kuporgott, hallgatta, ahogy minden egyes kő a homokba hull, bizonyítékul arra, hogy azok, akik önigazultan tartották a köveket a markukban, szintén bűnösök. Maguk is azt a büntetést érdemelnék, amit másnak olyan szívesen kiosztanának.
A nő arra várt, hogy ezek után Jézus hirdesse ki a bűnét, és most kíváncsi volt, hogyan fog vele bánni. „Hol vannak a vádlóid?" kérdezte Jézus. „Elmentek," válaszolta a nő. „Menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz."- felelte Jézus. Az asszony úgy távozott, hogy először is rájött, nem ő az egyetlen bűnös; és másodszor, Jézus se dob rá követ.
Miért olyan fontos az ebben a történetben, hogy Jézus dobott-e követ vagy sem? Jézus volt az egyetlen, akinek joga lett volna az első követ rádobni erre az asszonyra. Ő az egyetlen ugyanis, aki teljesen bűntelen: mivel ő maga volt Isten megtestesülése a Földön, Jézus tökéletes volt. Istenként hatalma volt rá, hogy megbocsássa a bűnt, mint ahogy arra is, hogy ítélkezzen a bűn felett. Azt mondta, hogy az, aki bűntelen, az vesse rá első követ. Ennek kettős jelentése van. Egyrészt leleplezte a nő vádlóinak bűneit; másrészt rámutatott arra, hogy Jézus az, aki bűntelen, de ő mégsem vádolja az asszonyt.
Jézus ezt mondja: „Én sem ítéllek el. Menj, és mostantól fogva ne vétkezz.” Ezt csak úgy lehet megtenni, ha átadod neki az életedet. Miután visszamentem az egyetemre, görcsösen dolgoztam azon, hogy ne vétkezzek többé, de ez csak újabb depresszióhoz vezetett. Elfelejtettem azt az alapigazságot, hogy ha Jézus nem vádol, akkor ki vádolhat? Senki! Az élet nem a halálsoron való séta. Nem kell lebénulni a váratlan sérelmek és csalódások miatt. Krisztus által mindig van reményünk.
A Jézus Krisztussal való kapcsolat minden szívbetegségre gyógyír. Mivel feltámadt és ma is él, Ő ad életet nekem is. A két jellemvonás, amivel nem találkoztam évek óta, miszerint Isten hűséges és megbízható, megőrzi ezt a reményt, örökké. Jézus hagyta, hogy a gyógyíthatatlan ürességbe zuhanjak azért, hogy megláthassam, ő a megoldás.
Még mindig küzdöttem persze a fizikai megjelenésemmel. Még mindig azon dolgoztam, hogy elhiggyem, Isten feltétel nélkül szeret. Leegyszerűsítettem ezt a dolgot magamban: Isten szeret engem, bármi is legyen. De még mindig nem voltam képes ezt teljesen felfogni.
Rettenetesen féltem a súlygyarapodástól. Nem akartam enni, mert nem örültem annak az ötven kilónak, amit azután szedtem fel, miután leszoktam a speed-ről. Még mindig cigarettáztam. Azt gondoltam, hogy ha azonnal felhagyok minden rossz szokással, akkor akár meg is halhatok, mert a testem olyan súlyos függőségben van. Az igazat megvallva, azt hiszem, valóban annyira függővé váltam sok mindentől, hogy el sem tudtam képzelni, hogy élhetek kizárólag Istentől függően is.
Bár az élet még mindig gyakran okozott fájdalmat, végre először éltem úgy igazán, nem egyik napról a másikra, mindig csak az adott napért. Örökké, Istennel! Megszűnt az üresség. WOW! Ez az az Isten, akiről az emberek áradoznak! Aki mindent feladott, hogy teljes legyen a mi életünk, hogy megszabaduljunk az állandó érzelmi fájdalomtól. Ez az Isten, Jézus Krisztus akadályozott meg abban, hogy végül kövessem a csikkeimet, ki az ablakon. Ez az az Isten, akivel szeretném, ha Te is találkoznál! Neked is ezt üzeni: „Jöjjetek hozzám és én megnyugvást adok!”
Ha szeretnéd tudni, hogyan ismerheted meg Őt, nyisd meg a Isten személyes megismerése linket.
| ► | Hogyan lehet megismerni Istent… |
| ► | Van egy kérdésem vagy megjegyzésem… |
